Gyerekvilág és az ingatlan értékbecslő

Ismeritek azt az érzést, amikor annyira tanácstalanok vagytok, és nem tudtok bízni saját magatokban, hogy előbb hallgattok vadidegenek tanácsára, mint a józan eszetekre? Nagyon nem jóérzés, és a legtöbben igyekszünk is azon lenni, hogy ha már ezt egyszer átéltük, akkor soha többé ne forduljon elő. Jó, nem mindenki, van olyan ember, aki negyven évesen nem is tudja, hogy ilyen jelenség létezik, pedig ez lengi körbe a mindennapját. A tanácstalanság és a mindenkinek való megfelelni akarás.

Ilyen édesanyám barátnője is. Gyönyörű, tanult, viszonylag még fiatal nő, de nincs reális önképe, hagyja magát kihasználni, és a naivitása határokat nem ismer. Nincs ezzel baj akkor, ha nem kellene még egyedülálló anyaként gondoskodni mindemellett egy másik ember életéről is. De sűrűn van, hogy a sajátját is veszélybe sodorja a felelőtlen döntései, vagy ésszerűtlen lépései miatt.

Mariann egyedül nevelte a kisgyermekét, akinek igyekezett mindent megadni, de egyedülálló szülőként nagyon nehéz dolga van az embernek manapság. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy örökölt egy hatalmas polgári lakást Budán, ahova aztán a hosszas albérletről albérletre mászkálás után beköltözhettek végre nyugalomban. Csak hogy arra nem gondolt, hogy egy ilyen hatalmas lakásnak bizony a rezsije is nagy, és amikor már nem bírta tovább fizetni a még akkor is csak jóindulattal fényűzőnek mondható életet, elkezdett gondolkodni azon, hogy eladja az ingatlant. Édesanyám próbálta meggyőzni, hogy ne adja el, hanem adja inkább ki valakinek, aki meg tudja fizetni. Ebből lett volna havi jövedelme, mert nem kevés pénzt fizetnek manapság bérleti díjként ehhez hasonló lakásokra, illetve más nyakába szakadt volna a rezsiköltség is így ő vígan és sokkal jobban élhetett volna egy kisebb albérletben, addig amíg nem áll úgy anyagilag, hogy visszaköltözhessen, vagy esetleg vehessen az albérletnél kicsit nagyobb, de az örökölt lakásnál kisebb, tehát pont megfelelő otthont kettejüknek. Mariann fejében viszont az volt, hogy inkább eladja a nagy lakást és annak az árából vesz egy kisebbet kettejüknek, így maradhatna némi félretett pénze is. Ez sem rossz megoldás, de sajnos végül nem így sült el a dolog.

Kihívott egy ingatlan értékbecslőt, ugyanis ötlete sem volt arról, hogy mekkora az aktuális piaci értéke a lakásának. Az ingatlan értékbecslő egy magas, jóképű férfi volt, aki mérhetetlenül kedvesen bánt a fiatalasszonnyal, így Mariann csak úgy csüngött minden szaván. Az értékbecslő egyáltalán nem volt rossz szándékú, csak hát ő sem értette, hogy miért akar a fiatal anyuka megválni ettől a gyönyörű lakástól. Elmondta a nőnek, hogy ez a legszebb állapotú és legjobb elosztású lakás, amit valaha is látott, hogy öröklés útján szert tett rá valaki. Megadta a körülbelüli piaci értékét és megjegyezte azt is, hogy az eszmei ennél sokkal fontosabb. Látta maga előtt, hogy kisebb-nagyobb átalakításokkal milyen szép gyerekszobát, nappalit, hálószobát, étkezőt és még egy szalont és egy dolgozószobát is ki lehet hozni az óriási otthonból, Mariann pedig itta minden szavát. Miután egyedül maradt a lakásban, eldöntötte, hogy hát ha már szakember mondja, akkor biztosan az a legjobb döntés, ha valóban megtartja magának a lakást, majd apránként rendezi be az utasításként felfogott módon, és úgy is két munkája van – miközben pedig alig jut idő a gyerekére – tudja miből fedezni a költségeket, maximum egy-két évre kiadja még az egyik szobát valami csendes albérlőnek.

Anyám próbálta lebeszélni barátnőjét, hogy ez így sehogy sem tűnik jó megoldásnak, de ő hajthatatlan volt. Volt egy kicsit a többitől elszeparáltabb szoba, mely tágas is volt és külön fürdőszoba nyílt belőle, és azt a lehető leghamarabb ki is adta egy fiatal lány kollégájának. Abból a pénzből, amit albérleti díj címen szedett be, próbálta intézni a még elvégezendő felújításokat. Mivel mindene a kislánya volt, ezért először is az ő csoda országának felépítésével volt elfoglalva. Kétségtelen, hogy jó stílusérzéke van és igazán ízlésesen, de valóban egy kis hercegnőnek való rezidenciát hozott létre a lakás legnagyobb szobájából. Viszont ennek hatalmas ára is volt, ugyanis háromhavi lakbért, amit a kolléganője fizetett neki, azt mind erre a projektre költötte, miközben pedig már szükségszerűvé vált a lakás többi részének tatarozása is. Míg a kislánynak tündérmesébe illő kényelem és luxus volt a szobájában, addig Mariann az övében egy szakadt, kényelmetlen heverőn aludt. Mindeközben pedig ugye folyamatosan kellett mindenfélére a pénz, így a közös területek egy csekély részét sikerült csak modernizálni, tatarozni, a többi pedig hátra szorult a sorban.

Persze, amíg nincs gyerekem, én nem érthetem, hogy ez hogy működik, de abban biztos vagyok, hogyha nem koncentrál esztelenül a számára megengedhetetlen luxus megadására a gyerek irányába, akkor nem is áztatta volna el majdnem mindenüket egy régi, elavult, elrepedt vízvezeték cső. Remélem azért hamarosan sikerül egyenesbe jönnie és felelősségteljesen, priorizálva újból a munkálatokhoz látnia.