„Ne hallgassátok el: Nagyon fáj”

Anna lányom néhány hete nagyon durva torokgyulladást kapott. Kislányom éppen divatbemutatóra készült mint gyerek modell, de nagyon magasra fölment a láza, és szegény visszafordíthatatlanul ágynak esett.

Napokig forgolódott alvás helyett, nem is evett rendesen, mert a fájdalomtól nem tudott már. Annyira éhes volt, hogy a hasa is görcsölt az ürességtől. Szegény kisbabám, szinte félve mentem be a munkába, mert nem akartam otthon hagyni a szintén beteg apjával. Óránként hívogattam őket, hogy mi a helyzet velük, tudni akartam az apja minden lépéséről. Kissé felelőtlen filozófus lélek, aki bármit jó ötletnek tart az élethez való optimista hozzáállása miatt.

Mire hazaértem, összebújva kucorogtak a kanapén. Dani nem akart a gyereknek gyógyszer adni, mert az a megrögzött agymenése, hogy az gyengíti az immunrendszert. Szerettem volna valami jó fájdalomcsillapítót beadni Rékának, de az apja annyit ellenállt és erősködött, ráadásul kislányom sem szerette a gyógyszerbevitel folyamatát, erőszakkal kellett kinyitni a száját és feszíteni az állkapcsát, majd ellenőrizni, hogy lenyelte-e a tablettát… szóval nem volt egyszerű a dolog. Ráadásul Danival hasonlóképp.

Mikor megkérdeztem, mit csináltak egész nap, Dani azt mondta ezt (mármint összebújva kucorogtak és néha felsírtak a fájdalomtól). Lefőztem nekik egy lábasnyi teát, jó sok mézzel meg citrommal, legalább egy kis vitamint vigyenek be a szervezetükbe, ha már más nem megy.

Anna többször felkelt éjszaka, hogy fáj ez, fáj az, egyszer arra ébredtem, hogy az ajtófélfán ül a hálónk előtt, és bömböl…

Negyven fokos láza volt, aznap este én sem aludtam, végig hűtőfürdőben ápolgattam a kis testét. Nehéz volt látni, hogy didereg szegény… Végül az apja hozta be a fájdalomcsillapítót, ami nagyon gyorsan hatott és pillanatokon belül eltompította a kisgyerek éles fájdalmait. Aznap este már nyugodtan aludt.

Végül Dani is bevett egy kapszulát nagy nehezen, mert olyan csillapíthatatlan égő érzés volt a torkában, mint lávát kortyolgatna még álmában is.

Másnap reggelre sokkal jobban érezték magukat mind a ketten. Bár Anna még nem ment óvodába, az orvoshoz már el tudtuk vinni, mert lábra tudott állni rendesen. A doki azt mondta, valószínűleg túl van terhelve a kis szervezete, sok stressz éri, a modellkedés is megterhelő lelkileg, nekem is kevesebbet kellene veszekednem Danival – ő ismeri ezt a szülőtípust, persze, a gyereknek mindent szabad… Azt javasolta, hagyjam rá a férjemre a butaságait, és tegyek saját belátásom szerint úgy, hogy ő ne tudjon róla.

Ez persze nem tűnt teljes mértékben megbízható megoldásnak, mármint erkölcsi értelemben a második tanácsra nem alapoztam volna inkább a házasságom, de hát az orvos mégiscsak jobban ért a fizikális betegségekhez, mint a lelkiekhez.

Szóval két tanulságot szűrtem le az esetből: az egyik az volt, hogy a gyereknek nem feltétlenül kell felnőttet játszania: egy idő után nekem is feltűnt, hogy ez a modellkedés dolog megterhelő Anna számára, és inkább csak hobbiból kellene foglalkoznia ezzel a világgal, nekem meg pláne nem kéne erőltetnem…

A másik konklúziója a történetnek meg az, hogy a férjem egy idióta, és a fájdalomcsillapítókkal kapcsolatos sztereotip elképzelései nem annyira érvényesülnek a való életben. Revitalizálni kellene azokat a szervezeteket, amelyek a gyógyszeriparral kapcsolatos tévhiteket elkergetik: nekem senki ne mondja, hogy borzasztó fájdalmak esetén komolyabb gondokat tudna okozni a fájdalomcsillapító…

Ráadásul nem gondolom, hogy nagyobb kárt okozna az agyban, mint egy szúnyogcsípés a bőrnek, miközben jótékony hatással van a szervezetre, hiszen az ember ki tudja magát aludni, ki tudja békében adni magából a betegség magját, és kiizzadni a lázat, hogy aztán új erőre kapjon. Ráadásul annyi mindenre jók ezek a gyógyszerek, hátfájásra, fejfájásra, reumára, stb., az embert pedig annyi behatás éri élete során, hogy kénytelen kelletlen néha muszáj bevennie. Olyankor pedig semmiképp sem szabad megvonnia magától, hiszen az egyenlő volna az önkínzással.