Nem tudom, ki hogy van vele, de a legtöbben szeretjük az állatokat. Nagyon ritka az olyan ember, aki bármilyen más élőlénytől csípőből undorodik (bár szerintem többen is ismerünk ilyet), mivel az állatok nagyon a szívünkhöz tudnak nőni, sőt sok esetben családtaggá is válhatnak. Fontos azonban különbséget tennünk haszonállat és hobbiállat, díszállat között. Mindegyik teljesen más felkészültséget, felszerelést és szakmai képzettséget igényel. Éppen ezért a legtöbb állatorvos specializálódik valamilyen irányba. Vannak, akik inkább a nagytestű jószágokhoz értenek, mások kutyához-macskához, míg egyesek az egzotikus díszállatokhoz. Ritkák az olyan, mindenre felkészült és sokat tapasztalt orvosok, mint például a híres Dr. Jan Pol, hogy csak egy példát említsünk. Pol doktor egyaránt gyógyít házi kedvenceket, kisebbet és nagyobbat is, de ugyanígy képes világra segíteni egy borjút vagy csikót is, ha úgy kívánja a szükség. És van még valami, ami miatt az állatorvosok dolga nehezebb, mint a humán orvosoké.
Az igazi kihívás az, hogy az állatok nem tudnak beszélni. Nem tudják elmondani, mit éreznek, nem tudják megmutatni, hogy hol fáj, képtelenek elmondani, ha valami rosszat ettek. Egyszerűen csak produkálják a tüneteket, és a hangjukat hallatják, ha valami kellemetlen (már ha képesek hangképzésre). És pont ez egy állatorvos számára az igazán nagy feladat: diagnosztizálni. Megállapítani, hogy mi kínoz egy olyan élőlényt, amivel egy szót se tud váltani. Megtalálni azokat a néha egészen apró jeleket, amik utalnak a megbetegedésre. Egy törött láb vagy sérült bőr még hagyján, hiszen az ilyesmi szemmel látható. Azonban a betegségek és élősködők már sokkal komolyabb feladat elé állítják a képzett szakembereket is. És ha nem sikerül megmenteni a rád bízott lényt, azt bizony a gazdinak is tudni kell elmondani. Nagyon fájdalmas percek ezek, de hozzá tartoznak az orvosláshoz.
Senki sem szereti állatorvoshoz, állatkórházba vinni a kedvencét. Jószágaink rendszerint kézzel-lábbal, manccsal-farokkal tiltakoznak ellene, hiszen tudják, hogy kellemetlen vizsgálatok, esetleg szurik várhatóak. És nem tudod elmagyarázni nekik, hogy ez az ő érdekükben történik, nekik is jobb lesz utána. Viszont ha olyan súlyos a helyzet, hogy tényleg a kórházban kell hagyni a kedvencünket, az legalább olyan mély aggodalmakat okozhat, mintha egy rokonunk, hozzátartozónk lenne ugyanilyen helyzetben. Hiszen, mint azt már az elején érintettük, az állatok is ugyanúgy a családunk részévé válhatnak hosszabb-rövidebb időre attól függően, hogy mennyit él a szóban forgó lényecske. Egy hörcsög jó, ha 3-4 évet megél, míg egy közepes testű kutya 12-14 évig is a barátunk lehet. A hüllők és madarak pedig akár 20-30 esztendeig is velünk lehetnek, szóval mindenki aszerint válasszon magának, hogy mennyi türelme van hozzá, és meddig szeretné, hogy az állatkája mellette legyen. És az elvesztésükre is fel kell lelkileg készülnünk, ezt is jó, ha mindenki az eszébe vési. Egy baleset vagy súlyos betegség következtében elveszíteni kedvencünket mindig tragikus, és teljesen felesleges ilyenkor az állatorvost vagy az állatkórházat hibáztatni. Az ilyesmi óhatatlanul megtörténik. És bár előfordulhatnak műhibák itt is, mint az emberi orvoslásban, azért az állatorvosok többsége mindent megtesz azért, hogy megmentse, meggyógyítsa négylábú barátunkat.
És igen, a költségekkel is számolni kell. Állat TB nem létezik, azaz ha kezelésre szorul kedvencünk, az pénzbe fog kerülni. Ezt is érdemes lenne felfognia egynémely felelőtlen tartónak, aki inkább hagyja az állatát elpusztulni, semmint hogy költeni kelljen rá. Az ilyesmi, és a nemtörődöm, bántalmazó állattartás nagyon fel tudja bosszantani az állatbarátokat, de sajnos nem mindig lehet mit tenni. Ellenben ha találunk egy lesoványodott, sérült, láthatólag segítségre szoruló állatkát, ne habozzunk, hanem vagy konzultáljunk mielőbb egy állatorvossal, vagy keressünk fel egy közeli rendelőt, állatkórházat, mert ha sikerül idejében cselekedni, akkor egy ilyen megmentett négylábúnál hálásabb társat és házi kedvencet keresve sem találhatnánk.